Riportunkban három nő mesél kendőzetlenül a mellplasztikájáról. Őszinteségük azért fontos, mert ledönti azokat a tabukat, amik miatt sokan nem mernek elindulni ezen az úton, vagy rossz irányba tesznek lépéseket. Mivel kettőjük történetében komplikált orvosi kérdések is felmerültek, a cikk végén dr. Debreczeni Béla Zoltán plasztikai sebész ad fontos támpontokat azoknak, akik fontolgatják a beavatkozást. Tóth Flóra riportja.
„Ez a mellbimbó kuka” – Anna melltörténete
Anna ötgyerekes anya, mind az öt gyerekét szoptatta, ráadásul már a szülések előtt is kifejezetten nagy melle volt. Éppen ezért az ötödik gyerek szoptatása után már komoly gerincfájdalmakkal küzdött. Fogyás után vágott bele az operációba, kétszer járt az orvosnál, aki operálta, de a lehetséges szövődményekről nem esett szó. Annyit elmondott az orvos, hogy sokat kell eltávolítani, ezért a mellbimbókat is át kell helyezni. Miután megtörtént a műtét, az őt operáló orvossal nem találkozott, a kontrollvizsgálatokat más orvosok végezték. A második alkalommal történt az, ami Annát sokkolta:
„Az addig ismeretlen orvos elkezdte kopogtatni a mellbimbómat, majd közölte, hogy »ez a mellbimbó kuka«.
Visszakérdeztem, hogy ez mégis mit jelent, mire azt mondta, hogy elhalt. Tovább faggattam, mire csodálkozott, hogy ezt a lehetséges szövődményt nem mondták el nekem előzetesen. A vizsgálat után zokogva hívtam a férjem. Ő igyekezett megnyugtatni, nagyon empatikus volt, és ez sokat segített. De utána hosszú ideig önutálatot éreztem, a női mivoltom sérült, nemcsak szexuálisan, de vizuálisan is borzasztónak láttam az eredményt.
Nekem végül egy helyreállító műtét segített, ami ráadásul implantátum beültetésével is járt (pedig korábban ellenérzéseim voltak az idegen anyagokkal szemben), mert nemcsak a mellbimbóval volt gond, hanem a csökkentett méretű mellem formájával is. Azóta tudom, hogy az orvosnak szóban és írásban is sokkal alaposabban kellett volna tájékoztatnia a műtét előtt. Ráadásul, ha tudtam volna, hogy a mellbimbó elhalása a kockázatok között van, lehet, hogy bele sem megyek az operációba. De nem pereltem, örültem, amikor végre túljutottam az egészen. Azt viszont nagyon fontosnak tartom, hogy beszéljünk róla, mert a többi érintett nő így talán elkerülheti a hasonló traumatikus tapasztalatokat.”
„Végre nem zokogtam a próbafülkében” – Annamária melltörténete
Annamária kétgyerekes anyuka és pszichológus. Egy kis szlovákiai faluban él, és tinédzserkori aszimmetriával küzdött, vagyis a két melle között több méretnyi különbség volt. A mélypont a gyerekei születése után jött el, amikor súlyfelesleggel is küzdött, és egyáltalán nem volt kibékülve a testével.
„A lelki munkával kellett kezdenem, anélkül nem ment volna sem az életmódváltás, sem a későbbi műtét hozta változások feldolgozása. Először meg kellett tanulnom felelősséget és közösséget vállalni a testemmel, úgy, ahogy volt, súlyfelesleggel és aszimmetriával, ahelyett, hogy undorral és kritikával fordulok felé. Ezzel indult az életmódváltásom, ami a családom segítsége nélkül nem valósulhatott volna meg. A szüleim, anyósomék annak ellenére támogattak, hogy nálunk erősen jelen volt az a minta, hogy az asszony áldozza fel magát a családért. Mégis elfogadták, hogy időt, pénzt és energiát szánok a fogyásra, aztán a műtétre.”
Annamária a szakmája miatt egyébként is folyamatosan jár terápiára, foglalkozik önismerettel, de még őt is meglepte, hogy a műtét után nem lett azonnal minden tökéletes, hosszú volt a gyógyulás fizikai és lelki értelemben is. Imaginációs technikával igyekezett segíteni a testének a regenerálódásban.
„A mai napig, amikor tükörbe nézek, vagy amikor ruhát próbálok, átfut rajtam az érzés, hogy »jé, ilyenkor én zokogni szoktam, most meg nem«.
De nekem is kellett idő, amíg a sajátomnak kezdtem érezni az új testemet. Az is folyamatos lelki munka, hogy ne legyek olyan, mint egy szobrász, hogy még itt le kellene faragni öt centit meg ott is…”
Annamáriának nagy dilemma volt, hogy mit mondjon a gyerekeinek, hiszen önelfogadásra szeretné tanítani őket, arra, hogy csodásak úgy, ahogy vannak – de közben nem akart lemondani a saját álmáról sem, hogy egyszer protézis és folyamatos igazgatás nélkül, felszabadultan strandol, szimmetrikus cicikkel. Így az őszinteséget választotta, és minden részletről beszámolt nekik. A férje volt végig a legnagyobb támogatója, most pedig, ahogy ő fogalmaz „élvezi a folyamat kellemes utóhatásait”.
Szakemberként nem győzi hangsúlyozni, hogy egy mellműtét nem oldja meg senki önértékelési problémáit:
„A legfontosabb az, hogy ne a műtéttől várjuk a változást és a boldogságot, mert nem az fogja elhozni.
A mellem az orvosom csodás munkája, de az, hogy én milyennek látom, az én szememen és gondolkodásmódomon múlik.
Fontos lenne, hogy mindenki, aki ebbe belevág, mindenképpen kezdjen a testképével és a testéhez való viszonyával valamit, mert különben a műtét nem hozza meg a vágyott eredményt, akkor sem, ha orvosilag tökéletesen sikerült. Emlékszem rá, hogy nemrég volt egy olyan délutánunk, amikor elmentem futni munka után, aztán pedig játszottunk a gyerekekkel kint, és megrohant egy érzés, hogy milyen jó, hogy ennyi mindenre képes a testem. Annyival több, mint egy kinézet, mint a mérete vagy a súlya. Képes életet adni, szoptatni, játszani, futni, jókat szeretkezni, és annyira hálás voltam azért, hogy hordoz engem ez a test, annak ellenére, hogy cseszegetem már nem is tudom, hány éve. És akkor rájöttem, hogy
az ahogy kinéz a testem, teljes mértékben az én dolgom. Nem jön senki oda, hogy nézd, EU-szabványok szerint ez a derék nem elfogadható, és valamit kezdeni kell vele, mert különben kivet a társadalom. A tested a tiéd, és ha neked megfelel, akkor teljes mértékben elfogadható úgy, ahogy van, akkor is, ha röcög, kilóg, böngyörödik… vagy akármit csinál.
Persze ezt csak akkor éreztem ilyen kristálytisztán, azóta is hullámzó az önelfogadás nálam is, ahogy mindenkinél. Ez is folyamatos munka, állandóan menedzselni, hogy elégedett tudj maradni magaddal.”
„Amikor nem volt mellem, senki előtt nem vetkőztem le” – Réka melltörténete
Rékánál 2016-ban diagnosztizáltak mellrákot, maga vette észre a csomót. Rögtön kapott kemoterápiát, aztán kivették a teljes mirigyállományt, és betettek egy implantátumot a helyére, majd sugárkezelés következett. Miután teljesen tünetmentessé vált, tavaly év elején jutott el odáig, hogy belevág a helyreállító műtétbe. Az először betett implantátum kisebb volt, mint a korábbi mellmérete, és szerette volna a másik melléből is eltávolíttatni a mirigyeket. Az orvosa a konzultáción azt mondta, hogy maximum egy mérettel tud nagyobb implantátumot betenni, mint ami 2016-ban a daganat eltávolításakor bekerült, Réka pedig elfogadta ezt. 2020 januárban történt a műtét, de a gyógyulás egyáltalán nem volt zökkenőmentes, ahogy Réka meséli:
„A szervezetem nem fogadta be az implantátumot, folyamatos gyulladásban volt a mellem.
A dréncső pár nap helyett három hétig volt bent, de még utána is folyamatosan váladékozott. Sőt, a cső kihúzása után felment a lázam, és annyira fájt a mellem, hogy úgy éreztem, nem kapok levegőt. Erre a gyulladásra rögtön kaptam antibiotikumot, és akkor enyhült is a helyzet, de tulajdonképpen fél évig küzdöttem a szövődményekkel, nem tudtam felemelni a karomat, folyamatosan fájt. Közben felkerestem több plasztikai sebészt, hogy megtudjam, mi a gond, és ők mondták, hogy a sugárkezelés szövetkárosító hatása miatt azt a mellemet más technikával kellett volna operálni, mivel ott elhaltak a szövetek, és nem nyúlik a bőr. Ezért ilyen esetekben a bőrt ki kell vágni, előre kell hozni a hátizmot, expanderrel tágítani a bőrt, és utána, egy újabb műtéttel behelyezni a már kitágult bőrbe az új implantátumot. Emellett mind jelezték, hogy sürgősen ki kell venni az implantátumot, különben ki fog lyukadni a bőröm, de ők nem vállalták a műtétet, visszaküldtek a beültetést végző orvoshoz. Amikor kértem, hogy vegye ki, fél év szenvedés után megpróbált győzködni, hogy legyek még türelemmel. Aztán azt ajánlotta, amit a többi orvos már elmondott: hogy a kivétellel együtt előrehozza a hátizmomat, de tágításról és új implantátumról nem volt szó, csak arról, hogy a hátizom miatt legalább egy kis domborulat lesz a mellkasomon.
Azt éreztem, hogy 2020-ban, 34 éves nőként nem egy kis domborulatot akarok a mellkasomon.
Egyébként sem bíztam már ebben az orvosban, így a kivétel után mást kerestem fel.
Volt egy hosszabb időszak a két műtét között, amikor egyáltalán nem volt mellem – akkor még a férjem és a kisfiam előtt sem vetkőztem le, annyira rosszul érintett.
Végül egy év és négy műtét után végre olyan a mellem, amilyet szerettem volna. Az elrontott helyreállító műtétem papírjai jelenleg egy ügyvédnél vannak, de még nem döntöttem el, hogy mi lesz velük. Az biztos, hogy a
lehető legtöbb sorstársamnak szeretném elmondani, hogy nagyon körültekintően válasszanak orvost, és higgyék el, hogy mellrák után is lehet szép cicijük.”
„Nem ciki megkérdezni az orvostól, hogy hány műtétet végzett” – dr. Debreczeni Béla Zoltán plasztikai sebész tanácsai
Más szakmai kategóriába tartoznak az úgynevezett helyreállító műtétek, mint az esztétikai beavatkozások, ezért nehezebb megfelelően képzett és kompetens szakember találni. Míg egy mellnagyobbítást csak úgy végezhet el egy orvos, hogy öt évig asszisztálni kell hozzá, addig egy mellkisebbítő vagy daganat utáni helyreállító műtétet szinte rögtön szakvizsga után végezhetnek az orvosok. Ez valószínűleg azért alakult így, mert az állami szektorban jellemzőbb a teamben végzett munka, ahol az idősek fogják a fiatalok kezét, de sajnos ez nem jelent garanciát mindenre.
Dr. Debreczeni Béla Zoltán (a három nyilatkozó nőt „összekötő” szakember) szerint négy fontos alappillére van annak, hogy egy orvos végezhessen nagyfokú szakmai felkészültséget igénylő és komoly rizikófaktorral járó helyreállító műtéteket:
- esztétikai műtétekben való nagyfokú jártasság
- helyreállító műtéti tapasztalat (amit gyakorlottabb orvosok mellett lehet megszerezni, ezért a mentorok szerepe nagyon fontos ebben a szakmában)
- korszerű kutatások ismerete, a legújabb sebkezelési eljárástól a komplikációkra adott megfelelő orvosi reakciókig
- részvétel szakmai továbbképzéseken, workshopokon, például ISAPS (Nemzetközi Esztétikai Plasztikai Sebész Világszervezet) tagság
Persze jogos kérdés, hogy páciensként ezt hogyan lehet ellenőrizni, de erre is van válasza a szakembernek:
„Először is, érdemes körülnézni az orvos irodájában, hogy milyen oklevelek, jogosultságok vannak a falon – mert ezeket általában nem véletlenül teszik ki. De ezen túl egyáltalán nem ciki megkérdezni egy orvostól, hogy hány olyan műtétet végzett már, mint amit szeretnénk tőle. És ha ez a szám kevés, de azt mondja, hogy ott lesz mellette XY kolléga, aki viszont már ennyivel többet, akkor megnyugodhatunk. Ez is olyan, mint a pilótáknál, hogy egyáltalán nem baj, ha ketten vezetik a gépet, sőt. Emellett egy műtét előtt érdemes több orvoshoz elmenni konzultációra, hogy a páciens megtalálja azt, akivel a legjobban együtt tud működni.”
Mivel több szó esett a lehetséges szövődményekről, erről is fontos beszélni.
„Ha valakinek szövődménye van, olyan kiszolgáltatott helyzetbe kerül, hogy az orvosnak kézen kell fognia, legyen szó állami vagy magánellátásról. Az orvos érdeke is, hogy a pácienst kivezesse abból a szövődményből. Ez szinte olyan támogatást igényel, mintha egy beteg hozzátartozónk gyógyulását segítenénk, fel kell hívni a beteget, akár kétnaponta, hetente megnézni. Tudom, hogy sok orvos van, aki egyfajta énvédő mechanizmusként nem vesz tudomást a szövődményekről, de ez ugyanúgy, ahogy az életben, a gyógyításban is sokszorosan visszaüthet. Annak a szövődménnyel küzdő betegnek, aki érzi a gondoskodást, eszébe sem jut feljelenteni az orvosát vagy rossz hírét kelteni. Ez egyfajta problémamenedzsment, amit tanítani kellene az egyetemen.”
Dr. Debreczeni Béla egy vershez hasonlítja a műtétet – amit úgy kell elmondani, ahogy le van írva. Abból adódnak a problémák általában, ha a vers útközben megszakad, de ha ennek tudatában van a szakember, akkor még lehet korrigálni.
„Nemcsak az orvosnak kell felkészültnek lennie a műtétre, a páciensnek is. Ha ő nem szereti magát, akkor ezen a világ legszebb melle, orra, füle sem fog segíteni. De nemcsak erről van szó, hanem arról is, hogy hirtelen felindulásból, nagy fogyás vagy lelki megrázkódtatás után rögtön nem szabad kés alá feküdni, meg kell várni, hogy beérjenek a dolgok, lelkileg és fizikailag is. Ezért van olyan helyzet, amikor a páciens miatt kell elhalasztani az operációt. Mert megtörténhet az is, hogy orvosilag minden rendben van, de ő még nem érkezett meg oda, hogy elfogadja az új testét, és akkor elégedetlen lesz.
Magyarországon egyébként (még) nincs eredménykötelem jogilag, így az orvosok nem számonkérhetők esztétikai szempontból. Sok olyan ország van, ahol a szakembernek garanciát kell vállalnia, hogy pontosan hogyan fog kinézni egy műtött testrész – ez leegyszerűsíti az esztétikai kérdéseket, hiszen az, hogy kinek mi a szép, elég szubjektív.”
Tóth Flóra
